Az ember mindig törekszik arra, hogy akivel érdemes, minél magasabb szintre emelje a kapcsolatot, ugye? Mindig törekszünk a lehető leg egyenesebbeknek lenni. Elmondjuk egymásnak azokat a dolgokat amiket még imáinkban is szégyenlünk bevallani. Mesélünk egymásnak a velünk történt eseményekről, kitárjuk a szennyeseinket meg miegymás. Ha bármit hoz az élet, ott vagyunk és segítünk egymásnak. Sírunk egymás vállán, nevetünk együtt, életünket is képesek vagyunk odaadni… egymást testvérként szeretjük… ,sőt igaz barátnak tituláljuk.
Mennyire mesébe illő… Ez történik, ha az ember a régieket hanyagolja és az új barátokat keresi. Eleinte minden jó, szép meg hihetetlenül jól müködő. De aztán, idővel, rájössz, hogy csak a külvilágnak mutatjuk, hogy mennyire jó, ha van egy-két ilyen személy, akire tudunk támaszkodni, akit bármilyen órában fel tudunk hívni, ha baj van, akit bármikor átölelhetsz, ha valami jól sikerült, akivel megoszthatod nemcsak a kajádat, pénzedet, veleményed, hanem örömödet és bánatodat is. Mi történik, ha a kis részleteket elhanyagoljuk….? Mi történik, ha kiderül, hogy nem is ismered azt, akit eddig úgy hitted, hogy melleted van? Az igazság az, hogy csak csalódsz, …csalódsz egyszer, kétszer, háromszor s egyszer csak azon veszed észre magad, hogy üressen maradtál. Kitártál magadból mindent az ég világon s aztán meg…. Semmi.
<strong></strong><em></em>